Parasztház, falusi porta a Balaton-felvidéken

A barna zsalugáterekből nem kértünk, de a ház belső színvilágába azért beengedtük a klasszikus árnyalatokat is.

Mindenekelőtt elnézést, hogy ilyen nagy szüntetet hagytunk, és csak most jelentkezünk - az ok amúgy prózai, oly sok volt a teendő magával a házzal, hogy írni róla nem maradt időnk…

A munkák szépen haladnak, olyannyira, hogy most nyárra már birtokba is vettük a házat. Nem állítanám, hogy nincs munka (nagyon sok van), és hogy nagy a rend (mert abból meg nagyon kevés van), de azért nagy az öröm. Mindennek örülünk, különösképp a színek varázsolnak el minket nap mint nap - így most erről írok egy kicsit részletesebben.

Hajrá gesztenye, gyerünk alma, ne hagyd magad kajszi! Ősszel ültettünk, most pedig kiderül, jól csináltuk-e és szerencsék volt-e.

Lássuk tehát, mi a helyzet a hátsó gyümölcsös-almáskerttel!

Az ide tervezett drótháló kerítés kihúzása ugyan ősszel elmaradt - gondoltuk pedig, hogy valamennyire érdemes lenne védeni a portánkat a vadak ellen -, de erre most tavasszal elvileg sor kerül.

Az "illatos" almafák

Még a takarítás során felmerült, hogy hol is van a telekhatár Ezt a kérdést végül azzal oldottuk meg, hogy a telek jelenleg tisztított és művelt részének kimérésére megkértük az ezzel foglalkozó hatóságot. Az eredmény mindenesetre mosolyogtató lett: szinte minden szomszédunknál a kimérés eltérést mutatott a jelenlegi kerítés, illetve a tényleges telekhatár között. Az eltérések mindig kioltották egymást (ha például a szomszéd hátsó kerítése benyúlt a mi telekrészünkbe, akkor az oldalsó kerítés meg az ő telkébe nyúlt bele) - így összességében nem tartottuk "vitára érdemesnek" a telekhatárról szóló kérdést. Az is kiderült, hogy melyik kerítés kié, mert a régi kőkerítések szinte sehol sem voltak telekhatáron (sajnos, jellemzően nem a mienk, hanem a szomszédoké). A kimérésnél a hátsó cserjésre most nem került sor, de idővel azt is be kell ütemezni.

Az épületek és az előkert kipucolása során kiderült, hogy nem tesz jót egy portának, ha egy évtizeden át bérlő lakja, illetve hogy bár szép a borostyánnal felfuttatott tető, de élni nem igen lehet alatta.

A portát öt részre osztottuk, és igyekeztünk ennek megfelelően felosztani a munkát, illetve fontossági és időrendi sorrendet állítani. Mindezt az első itt töltött nyáron és ősszel kezdtük el, de igazából még mindig tart. Nézzük tehát, meddig jutottunk!

Most így néz ki a ház, az előkert és a melléképületek alkotta házhely

A porta öt része tehát a következő:

- ház és melléképületek (zöldséges pince, tárolók, félig alápincézett tároló, kocsiszín)

- utcaszín és közvetlenül az épületeket körbeölelő kertrész (előkert),

- egykori veteményes kert és azt a házzal összekötő kertszakasz,

- hátsó gyümölcsös,

- műveletlen cserjés, bozótos rész (területileg ez a legnagyobb, kb. 3000 négyzetméter)

A Balaton-felvidék egyik különlegességét jelentik a házakat és kerteket körülvevő kőkerítések. Kőből sok van, de jó kőből már kevesebb.

A felújítás első heteiben, a bontások után az egyik falubeli bejött a kertbe, ránézett a számomra csak szemétkupacként értékelhető föld-dombra, és azt mondta: "ezért itt adok 300 ezer forintot!"

Az üzlet nem jött létre, főleg helyi segítőink tanácsainak köszönhetően, de azért elkezdett bennem motoszkálni: mire kellene ennek a derék embernek innen a szomszédságból ez a rakás sitt? Na, miért? Hát a kövek miatt!

Kőkerítés és kövek a kerítés megemeléséhez

Egy félhektáros kert már akkora, hogy azt egy laikus szinte át se tudja látni. Mi lehet belőle és mennyit érdemes rá költeni? Mindez ezúttal női szemmel.

Mindketten ugyanannyira értünk a kerthez, azaz nem sokat:) Viszont szeretjük, szeretünk rá gondolni, és egy pillanatig sem zavart, hogy amikor elmondtam az ismerőseimnek, hogy vettünk egy kis parasztházat egy több mint 5000 négyzetméteres telekkel, jellemzően mély hallgatás, vagy ha nem, hát a "nagy munka, sok pénz" volt leggyakrabban a visszajelzés.

Gyerekkoromban minden nyaramat és iskolai szünetet a nagyanyámnál töltöttem, egy Pest megyei faluban. Nagymama vidéki tanítónő volt, volt kertje, sőt egy ideig telke is, voltak állatai, amikért mindig rajongtam. Sok jó gyerekkori élményem van, azokhoz mindenképpen hozzátartozik a nagyszülőknél töltött nyarak, a saját gyerekveteményes, az állatokkal való foglalkozás, annak minden élményével. Volt, hogy szegény nyusziknak adtam csípős, szárított paprikát, kipróbálva, hogy tényleg csíp-e, vagy ott voltak a disznóvágások, a száradó ruha illata a kertben, az örült menekülés az engem kergető pulyka elől, a hajnali málnaszedések és a lekváros kenyeres uzsonnák, amit nagymama hozott ki az udvarra, ahol a környék gyerekei összegyűlve, közösen játszottak.